A szeretők sorsa….

Tudjátok, hogy mi a szeretők sorsa? A várakozás.

Ezt egy barátnőm fogalmazta meg nekem, pedig ez annyira nyilvánvaló. Vársz, mindig csak vársz, és tulajdonképpen az egész kapcsolat, és az egész életed nem szól másról, mint egy örök várakozásról, hogy aztán együtt legyetek pár órát, és utána kezdhess elölről várni a következő pár lopott és szigorúan titkos találkozásra.

Komolyan mondom, elismerésem annak, aki ezt hosszú évekig képes kibírni. És persze, most lehet felhördülni, meg álszent leveleket, vagy fröcsögő kommenteket írni, miszerint a szerető az családokat tesz tönkre, és a többi szokásos duma.

De akkor most tessenek nagyon figyelni rám.

NEM a szerető a hibás. NEM a szerető rabolja el tőlünk a párunkat. NEM a szerető az, akinek tekintettel kell lenni ránk, vagy a gyerekekre, vagy a házastársi eskünkre. Nem, kérem, nem. Az az idegen nő – vagy férfi – nem tartozik nekünk semmivel. Egy valaki tartozik nekünk valamivel, és az bizony a saját párunk. Szóval akit megcsalnak, és valakit érthető okokból hibáztatni szeretne a saját fájdalmáért és csalódottságáért, az soha ne a párja szeretője legyen. Hanem maga a b. neje, vagy éppen uraésparancsolója.

Én egy percig sem hibáztatom a férjemet, hogy a mai napig felrója nekem a hűtlenségemet. Persze csipkelődve, már-már viccesen, de azért mindig érezhetően, hogy nincs elfelejtve… és hát hogy is lehetne ezt elfelejteni. Megbocsátani, és továbblépni lehet. Elfelejteni biztosan nem.

De hol is tartottam? Ja igen, hogy mindig a félrelépő fél a hibás, nem a kapcsolatba belecsöppenő vagy belerondító (ahogy tetszik) harmadik.

Ez éppúgy tény, mint az, hogy a szerető az vár. És tűr. És örökké reménykedik.

És csak később eszmél rá, hogy ő most szerető. Mert hogy kevés ennél degradálóbb szó létezik, és ezt nyilván nem sokan szeretnék elmondani magukról. Én is utáltam.

És nem is így kezdődött. De mennyire, hogy nem….