Aki bírja, és még mindig velem tart, annak megígérhetem, ez később sem nagyon lesz másként. Ugyanis itt és most nem akarok senkinek megfelelni. Úgy szeretném lezárni és újrakezdeni, kiírni és megírni, ahogy az nekem jólesik, ahogy az leginkább belőlem fakad.
Azért remélem, tudtok majd követni. De higgyétek el, bennem pont ekkora a káosz, pont ennyire kell összeraknom az életemnek minden egyes kis széthullott, összetört vagy éppen gondosan összeragasztott kis kockáját, ahogy ti esetenként pörgettek ide-oda, hogy próbáljátok egy történetté összeállítani az én életemet. Amiről egyébként azt gondolom, hogy egyáltalán nem egyedi történet.
Mert igen, ez velem történt. De veled vajon nem történt hasonló? Te sosem szorongsz? És te, te nem vagy elégedetlen az életeddel? Te nem voltál még őrülten szerelmes, te ott, te sosem hibáztál? Ti tudtok mindig mosolyogni, nektek van energiátok mindig takarítani, főzni, mosni, miközben úgy érzitek az életek egy romhalmaz? Azonnal szóljon az, aki úgy érzi, tökéletes anya, és feleség, és álmai munkáját végzi, és mindennel elégedett, ami körülveszi. Könyörgöm, keressen meg, és mondja el, hogy csinálja.
Mert nekem ezt tanulnom kell. Mert belefáradtam abba, hogy nem megy, hogy mindig melléfogok, hogy talán nem csak a saját életemet teszem tönkre, hanem másokét is. Gyűlölök már mindig félni, és aggódni, és csak úgy lézengeni a nagyvilágban. Miközben vadul irigylem másoktól a sikert, pedig tudom, hogy ők mennyit tettek azért. És én mit tettem?
Semmit. Igazából magamért soha semmit. Sodort valami, és én hagytam magam. Mintha évekig kikapcsoltam volna az agyam, és csak mentem előre, valamiféle kijelölt úton, de magam sem tudom, ki küldött arra.
Amikor pedig feleszméltem, akkor vadul akartam mindent megélni, átélni, belerakni, bepótolni. Későn, rosszkor, rossz helyen… és főleg nem a megfelelő emberrel.
Talán így volt. Talán egészen mások az okok. Talán ha tudnám, akkor már sokkal előrébb tartanék. Egyelőre az elhatározásnál járok.
Hogy elég volt. Nem akarok tovább a saját magam börtönében élni. Nem akarok tovább attól rettegni, hogy meghalok. Nem akarom azt érezni, hogy nem érek semmit. Nem akarok mások véleményétől sem függni. És soha többé nem akarom bántani azokat, akik fontosak nekem.
Mondtam már, hogy elmúltam 30 éves? És mintha mégis, csak most nőnék fel. Mostanában ébrednék rá arra, amit már a Kisherceg és a Rókája is tudott. Hogy létezik felelősség. És ami a legfőbb, nem csak mások felé, hanem a saját sorsom alakulásáért is felelős vagyok.
Ti túl vagytok már a felismerésen?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: