Vannak emberek, akik mindig a metrókocsi két ajtaja között állnak meg. És vannak helyzetek, aminek a feszültségét már nem lehet feloldani pusztán egy mosollyal.
Azt hiszem ezek a mai nap tapasztalatai számomra.
Az első megállapítást akkor tettem, amikor a tömeg miatt a peronon rekedtem, és kénytelen voltam megvárni a következő metrót. Igen, valahogy mindig úgy állok meg, hogy nincs a közelben ajtó, és mindenki előttem száll fel. Metaforikus, ugye? Te mindig felférsz, mindig jó helyre állsz?
A második tapasztalás egy kellemetlen találkozás valakivel a múltból…. Egy vonaton, egy mozgólépcsőn, egy metrón….. majd hazafelé megint ugyanazon a vonaton. Valaki, aki tulajdonképpen félig idegen, közben pedig annyi köze van ahhoz, hogy az életed úgy alakult, ahogy…. Közvetetten, de rajta is múlott. És valószínűleg őt nem érinti kicsit sem, de azért tudja, hogy valamibe nagyon belegázolt. Ha nincs is lelkiismerete.
Egy kedves ismerőssel, de még talán egy vadidegennel már biztosan összemosolyognál, ha ennyiszer összefutsz egy nap. De van, hogy a mosoly sem elég, nem oldana fel semmit. Nem akarsz még egy cinkos összekacsintást sem. De ez a véletlen épp elég ahhoz, hogy visszanézz. Pedig semmi, de semmi értelme…..
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: