A dögnehezen kimondott varázsszó: felelősség

Az utóbbi évek legfőbb tanulsága számomra ez az “egyszerű” fogalom, ez a kicsit sem elhanyagolható téma: a felelősség kérdése. Én későn érő típus vagyok – na mondjuk erre is csak nemrég jöttem rá – és bár mindig imádtam A kis herceget, mégis mostanában kezdem IGAZÁN érteni, hogy miről is szól. (Ajánlom mindenkinek újraolvasni, vagy urambocsá’ elolvasni.) Szóval a felelősség…. fura téma ez, hiszen hosszú évek óta tart a szingli-életérzés fényezése, az önmegismerő és magunkkal harmóniában élő közhelygyárak regények, motivációs előadások és oraveczcoelhok fénykorát éljük, és úgy egyáltalán a pozitív gondolkodás jegyében az ömlik rád mindenhonnan, hogy “törődj magaddal”, “élj úgy, ahogy szeretnél”, “csak te számítasz”, “a te döntésed, a te életed”, stb. stb. Szögezzük le, ezek alapvetően tök jó dolgok. Coelho és a hazai női megfelelője sok erőt adhat, alapvető és kézenfekvő igazságokat fogalmazhat meg, DE sokszor – legtöbbször – őrületesen demagóg és nagyon-nagyon életidegen. Elmondjam miért? Nyilván megteszem, és csak remélem, hogy sikerül érthetően kifejtenem. Két ember szereti egymást. Együtt szeretnének lenni mindig, tele vannak közös tervekkel. Mi sem egyszerűbb hát, mint hogy összeköltöznek, összeházasodnak, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Na, egy nagy túrót. Két ember szereti egymást. Együtt szeretnének lenni mindig, tele vannak közös tervekkel. Csak éppen mindketten házasságban élnek, és gyerekeik vannak. De mondok mást: csak egyikük él házasságban. Sőt, egyikük sem, de mondjuk gyerekük van, akiért dolgozni kell, és a munka máshová köt. Stb. stb. Lehetne ezt még sokkal jobban cifrázni is, hiszen az élet annyi különös élethelyzetet teremt. Szóval tegyük fel, hogy férjnél vagyok, gyerekeim vannak, de őrülten szerelmes leszek valaki másba. Elolvasok pár idézetet, meghallgatok pár igazi “nők himnuszát”, megnézek pár “változtasd meg a sorsod” filmet, és döntök. De mégis hogyan? Rohanok a saját boldogságom után, miközben sorra döntöm be magam mögött a többiek életét? Persze, lehet azt mondani erre, hogy csak egy életünk van. Igaz. Na de azt az egyet tudjuk-e úgy boldogan élni, hogy közben másokon tiprunk át? Mert ha bejelentem a férjemnek, hogy elhagyom, tönkretehetem. A gyerekeim? Még inkább. Mondjuk a szüleim, akik büszkék rám, örülnek, hogy szép családom van? Szintén. Nem azt mondom, hogy hazugságban éljünk, dehogy. Volt részem abban is. Az sem vezet semmi jóra. Lehetnek rossz és nehéz helyzetek, döntések, sodródhatunk egy darabig, vihetnek az érzelmeink. De aztán egyszerűen muszáj felelősséget vállalni, és úgy dönteni, úgy lépni, hogy az mindenkinek a lehető legkevesebb fájdalmat okozza. Mert igen, vannak helyzetek, amikor csak ennyi jut, hogy nem a legjobbat nézzük, mert nincs is olyan. Hanem csak a legkevésbé rosszat. Mehetne mindenki a saját egyéni boldogsága, és a saját vágyai után, persze. De meddig lenne az jó? Meddig lehetne úgy boldog az ember, hogy tudja, romokat hagyott maga után. Nem lehet mindig magadra gondolni. És pont a legnagyobb döntések azok, ahol egyszerűen muszáj a szeretteidre is gondolni. Muszáj egyszer felelősséget vállalni. Mert vannak, akiket egyszer megszelídítettél…. Talán ha valaki tényleg teljesen egyedül van, és senki nincs, akihez kötődne, ott van létjogosultsága a trendi “csak te vagy a fontos” életérzésnek. De azt gondolom, ez ritka. Mindig van valaki, aki fontos, akinek tartozol, akiről tudod, hogy mennyire szeret, és aki számít rád. És persze, legyünk önmagunk, éljünk, valósítsuk meg az álmainkat, járjuk az utunkat. De ezzel nem tehetjük tönkre mások életét, mert akkor soha nem leszünk igazán boldogok. Vállalnunk kell a felelősséget a családunk, vagy a barátaink boldogságáért is. Higgyétek el, én már tudom.